Ahhoz, hogy a szívünk érvényesülhessen, ki kell lépni az áldozati mintákból. Honnan tudhatjuk, hogy nekünk van e ilyen? Abból a sok kifogásból, amit gyártunk.
Minden kifogással blokkokat rakunk a fejünkre és igazoljuk, egyszersmind kőbe véssük a saját szerencsétlenségünket. Akinek ez elég, annak hajrá, ne is olvasson tovább!
Aki marad, annak pedig ideje kidolgozni a stratégiát napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra. Ez azt is jelenti, hogy nem elég az, hogy én már foglalkoztam ezzel, mert a gyűjtőfogalmakat nem lehet sitty-sutty felülrezegni.
Mint ahogy a levesbe tett só is áthatja mindennek az ízét, ami benne van, úgy az életünk fájdalmai is átitatnak minden mást, amihez közünk van. Ezért van az, hogy bizonyos szavakra, hangokra, illatokra, fizimiskára rosszul reagálunk, mert rossz emlékek tolulnak fel bennünk.
Egy vendégben felmerült, hogy nem e jobb elnyomni, elfojtani ezeket, minek emlékezni rájuk? A válasz természetesen a nem, hiszen minden tagadás létrehoz és minden elfojtás megerősíti az elfojtott dolog erejét. Ezek okoznak később többek közt agyvérzést, infarktust, magas vérnyomást stb.
Tudjátok, kinél mi a leggyengébb láncszem. Mind hozunk ősi mintákat, ha a jelen problémái nem lennének elegek…és ami nagyon beragadt, az általában kapcsolódik egy ilyen tömbösített történethez, ami már régen is probléma volt a családban.
Most van itt az ideje, hogy ezeket a dolgokat új perspektívából lássuk és úgymond Ariadné fonala mentén kijussunk a labirintusból, hogy ne emésszen fel minket életünk szörnye.