Minden pillanatban, amikor magunkat becsméreljük, szabotáljuk a saját törekvéseinket a jóra, a szépre. A belső negatív monológjainkat, sokszor már észre sem vesszük, mert annyira a részünkké váltak. De sajnos ez egy olyan rész, amit felül kell rezegni.
A testünk, egy megnyilvánulási forma, amit a Teremtő bízott ránk, ezért kell úgy bánni vele, mint egy templommal. Olyan, mint egy antenna, ami felkapcsol minket a magasabb szférákhoz. Ha ezt az antennát leterheljük szidalmakkal, akkor nem lesz tiszta a vétel.
Amikor olyan mondatok hagyják el a szánkat, hogy: „De hülye vagyok!” és hasonlók, akkor az áldozati attitűdöt tápláljuk.
Amikor a dühünk úgy nyilvánul meg, hogy: „Az Isten b….a meg!” akkor a lázadó archetipikus mintája éled fel bennünk, ami viszont Luciferhez köt.
A szabotőr energiáját a „Ku….a életbe!” szavak jelzik.
A „Csudába!” felkiáltás még mindig a hibáztató minőséget jelöli, de már magasabb frekvenciát képvisel, mint az előtte lévők.
A „töröl-töröl-töröl” kijelentés már egy felelősségvállaló hozzáállás.
E fölött van a „Hopp és kopp, ezt elrontottam, legközelebb másképp csinálom!”ami már transzformáló erővel bír.
A legmegfelelőbb pedig ez lenne: „Óh, ez így érdekes, de most ezt szeretném!” ami már az Isteni teremtő megoldást képviseli, ami semleges.
Ez a fajta tudattérkép lehetővé teszi a számunkra, hogy lássuk azt, hogy mi hová vezet és ha nem arrafelé akarunk menni, akkor legyünk a kezünkben valami, ami jobb irányba terel.
Te vagy a Szent Grál, bánj is úgy magaddal!