Amikor a gyász annyira mély, hogy állandósulni látszik az életünkben, akkor már ott van az az erő, amivel hagyhatjuk meghalni a dolgokat ahhoz, hogy átalakulhassanak.
A szeretett személy hiánya átírja a szerepeinket, ezáltal meginognak azok a biztos pontjaink, amiket már megszoktunk. Az első üveg, a „Lila palást” jelzi azt a gyógyulási folyamatot, amire a lelkünk a legjobban vágyik. S ahogy ráérzünk a szolgálat erejére, pl. ahogy vigyázunk az unokákra, változás bontakozik ki bennünk. Itt jöhetünk rá arra, hogy miért is vagyunk itt, mi az a cél, amit magunk elé vetíthetünk és támaszkodva a múltunkra, újraélhetjük az erősségeinket egy egészen új köntösben.
A második üveg beszél nekünk a szinkronicitásról, hogy a veszteség miatt miért érezzük azt, hogy már soha nem lehetünk jó időben, jó helyen, mert már se helyet, se időt nem érdemlünk…
Erre az érdemtelenségre pedig az utolsó üveg mutat rá, melynek neve: „Én vagyok”. Itt kapcsol be a bűntudat, ami mögött ott rejlik a sértődöttség, a harag, a frusztráció, amit már nem tudunk kifejezni, mert a célszemély már nincs velünk.
A feloldás úgy következik be, hogy önmagunkat újrafogalmazzuk, így a személyiségünk és az életünk is megújul. Miközben igent mondunk az új helyzetekre, az életünk új szerepekben lesz teljes és végre áldottnak érezhetjük magunkat újra…