Amikor azon kapjuk magunkat, hogy szétforgácsolódott az egész napunk, de egy perc sem jutott benne nekünk, akkor már baj van és sürgősen változtatni kell. Szép erény, ha valakire mindig számíthat a környezete, de ha abba beleőrülünk, az nem túl kifizetődő.
Épp ezért jó, ha tudjuk, hogy aki nagyon ódzkodik a vörös színtől, az fél a saját életerejétől és megrémíti a saját agresszív oldala. A vörösnek a zöld a komplementere, tehát ezzel a színnel is kompenzálhatjuk azt, amit pillanatnyilag félünk kifejezni.
Nem véletlen az, hogy milyen színekbe öltöztetjük magunkat, hogy mit szeretünk a lakásunkban, hogy mi az, ami tetszik ugyan, de csak másokon…A cselekvés, elevenség és amíg nem pörögjük túl azt, amit elnyomunk magunkban nap, mint nap, addig még kézben tarthatjuk a dolgokat.
Fontos, hogy időben észrevegyük azt, ha túltelítődünk, hogy ne legyünk olyanok, mint a kukta, ami levágja a fedőt. Hogyan tehetjük ezt meg? Úgy, hogy minden nap minden percében olyan döntéseket hozunk, amelyek táplálni fognak minket ahelyett, hogy mások igényeit a sajátunk elé helyeznénk.
Na de mi akadályoz meg bennünket ebben? Sajnos az áldozati minta. Amíg ez nincs begyógyítva bennünk, addig az ember nem tud nemet mondani. És mi okozhatja az áldozati attitűdöt bennünk? Természetesen valamelyik traumánk, amit szintén oldani kell…
Aki haladni akar, az cselekszik is. Aki csak beszél és mesél, az sajnos csak elmélyíti a problémáját és jönnek a kapcsolati, majd anyagi, majd testi problémák. Ezek is törvényszerűségek, nem pedig büntetések. Mindent mi okozunk saját magunknak, csak olyan szinteken, ami túl mély, ezért oda kevesen merészkednek. Tisztában kell lenni azzal, hogy a gyógyulás nem fájdalomcsillapítás…
Amikor valamelyik sebünkkel dolgozunk, az valóban nem kellemes, de enélkül nem fogunk emelkedni és jobb életet élni sem. Ismeritek azt a mondást, hogy „bátraké a szerencse” próbáljunk meg eszerint élni!