Minden pillanatban, amikor másokat csodálunk, akkor a felszín alatt magunkról azt tartjuk, hogy mi sosem leszünk olyan csodálatosak, mint az áhítat tárgya. Mindig, amikor mások életét fürkésszük, akkor a sajátunk szükségszerűen elakad…
Így van ez mindennel, még a saját személyes erőnkkel is. Amikor mást felmagasztalunk a rátermettsége, a bátorsága, az ereje miatt, akkor mi magunk egyre összeaszottabbnak fogunk tűnni a saját szemünkben. Amikor pedig hagyunk valakit „energiavámpírkodni”, akkor az olyan, mintha tálcán nyújtanánk át neki ezt a személyes erőt…
Gondoljunk bele abba, hogy hova juthatnánk akkor, ha a lehúzó emberek nem lennének az életünk részei! Ennek kapcsán kialakíthatjuk azt a minimum nívót, amit senki kedvéért nem áldozunk be. Természetesen nem lehet mindenkit „kikukázni” az életünkből, de azt el lehet érni, hogy a jelenlétük ne zavarjon.
Ehhez kell az önmunka, mert mindennek oka van. Annak is, hogy ki vált ki triggert belőlünk, hogy milyen típusú embereket kerülünk, hogy kikkel barátkozunk stb. A semlegesség kialakítása nem lehetséges sporttal, meditációval, töprengéssel, csak elmemunkával.
Meg kell tanulnunk a mögöttes logikát, alkalmazni kell a technikákat és utána élvezhetjük az eredményt. A legfontosabb az, hogy ne szégyelljük azt, ahol tartunk, hanem értékeljünk minden egyes lépést, amelyet önmagunkért és ezzel egyidejűleg a legfőbb jóért teszünk!